2017.10.20.

Középszint, 5. hét

„…Ezt heves buzgalmának érzékeltetésére beszéli el az evangélista. Sietségének jele, hogy korsóját otthagyva tér vissza a városba. A hitnek az a természete, hogy ha elnyertük az örök életet, azt másokkal is szeretnénk megosztani. Isten ismerete nem feküdhet tétlenül szívünkben eltemetve, hanem az emberek elé kell tárulnia… Annál is inkább fel kell figyelnünk az asszony iparkodására és sietségére, mert mindezt csupán a hitnek parányi szikrája lobbantotta fel. Ugyanis még alig volt valami tapasztalata Krisztusról, amikor már az egész városban magasztalta. Tehát akik már némi előrehaladást tanúsítottak Krisztus iskolájában, azok részéről a restség több, mint rút dolog. De talán úgy tűnhet, hogy inkább feddést érdemel az asszony, mert tanulatlan létére és kellő tudással sem rendelkezve túllép hitének korlátain. Azt válaszolom, hogy akkor járt volna el meggondolatlanul, ha tanításra mert volna vállalkozni. Így viszont, hogy nem akar többet, mint buzdítani polgártársait, hogy hallgassák meg Krisztus beszédét, nem mondhatjuk, hogy magáról megfeledkezve messzebb ment volna, mint illett. Csak a harsona vagy harang szerepét vállalta, hogy Krisztushoz hívogasson.”

(Kálvin János)

A fenti szöveg János evangéliuma egy részletének magyarázata. Melyik fejezetben szerepel ez a történet?
(38. vers, 2. szó)

 


Részben a reformációnak köszönhető a gyermekek felértékelése is. A gyermekben korábban „kis felnőttet” láttak, a 16. században azonban kezdték elismerni egyediségét, és önálló, önmagáért felelős személyiséget kezdtek tulajdonítani neki. Ekkoriban indulhatott el a fogyatékosok, a házasságon kívül vagy kétes hírű anyától született gyermekek elfogadása is, mert úgy vélekedtek, hogy bárki Isten igaz gyermeke lesz, ha újonnan születik – származásától függetlenül.


(Ferenczy Károly: Hegyi beszéd)