Blog

Augusztus 26-án elhunyt Nádas Péter író. A kiváló művészre egy beszédével emlékezünk, amelyet 2018 áprilisában a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mondott el a Magyar Bibliatársulat és Kálvin Kiadó gondozásában megjelent Biblia – Magyarázó jegyzetekkel kiadás bemutatóján.

Szent és profán

A magyarázatos Biblia új magyar kiadása

A Biblia, mint kézbe vehető tárgy, mint olvasható könyv, mint kanonikus szöveggyűjtemény, legyen kézzel írott vagy nyomtatott, maga a megtestesült hagyomány. Az írásbeliség és a tudományosság hagyománya is. Szent könyvként nem egyedül jelenik meg az emberi kultúrában, de az európai kultúrában kétségtelenül kiválasztott helyen áll. Ami azt jelenti, hogy első helyen. Máshová nem is nagyon lehetne letenni.  Ami ellenben azt jelenti, hogy a tradíció, amelyet megtestesít, elsősorban alárendelő és csak másodsorban mellérendelő, s ezekkel a koordinátákkal azoknak is számolniuk kell, akik néhány évszázada inkább a mellérendelő rendszereket preferálják. Túl a világvallások szent könyvein, a mi tradíciónk önálló korpuszaiként ott állnak még a görög és latin auktorok fennmaradt művei vagy titokzatos töredékei; mitológiáról, eposzról és drámaköltészetről most ne is beszéljek. E távoli műveknek van egy igen érdekes közös vonásuk, a szövegkorpusz sorainak, szakaszainak megszámozottsága és megbetűzöttsége. Ami a szorgos használat és a tudományos megmunkáltság közös szakmai pecsétje, a tradíció pecsétje. A tudomásra hozás, a magyarázat, az oktatás igyekezetének hagyománya jön vele. Van egy szövegtömegünk, legyen szent vagy profán, amiben valamiként tájékozódni kell és vannak emberek, akik a nagy tudományukkal ebben segítenek.

Nem tudom, hogy a Magyar Bibliatársulat tudósai miért éppen engem szemeltek ki a tisztre, hogy mutassam be a szélesebb olvasóközönségnek a Magyarázó Biblia új és revideált kiadását, nem kérdeztem meg tőlük, ugyan miként tehetném, ha egyszer Lukács evangélistával szólva, arra sem vagyok méltó, hogy sarujuk szíját megoldjam. Lukács sem maga mondja, hanem Keresztelő Szent Jánost idézi. Egy érett kultúrában majd minden idézet. Az eredeti szöveg egyes számban beszél a saruról, az eljövendő Krisztus sarujáról van benne szó. Többesbe én tettem, hogy tisztázzam viszonyomat a hierarchiában azokhoz a nagy tudású nőkhöz és férfiakhoz, akik  lehetővé tették, hogy egy ilyen nagybecsű könyvet egyáltalán a kezembe vehessek, ne tévedjek benne el, azaz minél mélyebben értsek az anyanyelvemen. Mindezekből persze látszik, hogy egy kultúrában miként építkezünk. Amikor szó szót követ, akkor ez más mondatok aurájába lép, változatokat hoz létre, modulációkat képez, s ha ezt több évezreden át módszeresen megteszi a kultúra a művelőivel, akkor a nyelvnek alig lesz olyan kifejezése, mondata, mely ne hangzott volna el már tizenegyszer vagy ezerszáztizenegyezerszer. Biztosan nincsen ember, aki szemügyre tudná venni és fejében tudná tartani egy szó vagy egy állandó kifejezés valamennyi írásos előfordulását, de bizonyosan vannak tiszteletre méltó nők és férfiak, akik eredetnek, értelemnek és lehetőleg minél több előfordulásnak és variánsnak utánamennek. Egy szövegtest mindig kapcsolatokból és keresztkapcsolatokból él, épp úgy, ahogy az emberi felfogás és gondolkodás a két agyfélteke között létesíthető kapcsolatok élő rendszeréből. A tudásnak az agyban nem egyetlen helyen van a tára, hanem legalább három helyen, s e helyek kapcsolati hálója minden bizonnyal hasonló a teremtés szerkezetéhez, ha éppen nem azonos vele.

Aki akár csak felületesen ismeri a Bibliát, mondjuk egyszer már a kezébe vette és fellapozta, tudja, hogy sorai és versei teli vannak az alapszövegnél jóval kisebb számokkal és fettelt betűjelekkel. Ezek lennének a bibliatudomány jelei. Nem tolakvó jelek. Nem kívánnak az alapszöveg fölébe kerekedni. Segítenek az eligazodásban. Nem csupán a szöveg értelmének és érzelmeinek útvesztőjében tudok e kis jelekkel mozogni, hanem ezzel párhuzamosan az utalások, az egyezések, a változatok és a keresztkapcsolatok sűrűjében, azaz a szent szövegtömeg titkos belső szerkezetében. Az előbbi sarus példánál maradva: Lukács evangéliumának 3. fejezetében, a 15. versnél járunk éppen az olvasásban, amit az egyszerűség kedvéért lukácsháromtizenötnek mondanak. S rögtön ott áll szerény írásmóddal, azaz nyomdai szóhasználatot  követve petittel, hogy Máté szintén elmeséli a történetet: mátéháromtizenháromtizenhét. Nem csak olvasunk és felfogunk, de egyszerre a tudat két különböző szintjén haladhatunk, a szent szövegben és a profán szakmai útmutatásban. Nem feledhetjük, hogy mindez nyelveken történik meg, amelyek köztudottan más hangalakban és más grammatikai kapcsolatrendszerekkel fejezik ki az ugyanazt vagy a hasonlót. S mindez időben történik meg velük, ami pedig olyannyira változékony, hogy alig is lelhetjük benne az események kezdetét és végét. A fizikusok úgy látják, hogy nincsen állapot, hanem csak átmenet. Vannak hát megszámozott és megbetűzött előreutalások, és számozott visszautalások, ezek valamelyest felfüggesztik az egyenes vonalú elbeszélés áramát. Kiadásunk esetében az igehelyekhez fűzött magyarázatok tovább fékezik a történetáramlást, olyannyira, hogy önálló szintet kell a befogadói tudatban nyitniuk. Az utalások és a magyarázatok most már a kronológia egyeduralmával is jócskán szembe mennek, hiszen azt súgják a fülünkbe, hogy ami ma ezen és azon az igehelyen elhangzik, arról a szent szöveg ezen és azon a helyen már említést tett korábban vagy ezen és azon a helyen később említést fog tenni, s így a jelenség a szereplőket illetőn az előérzet, a megérzés, az intuíció, akár a prófécia kategóriájába sorolható, amit a tudomány mai állása szerint így és úgy kell értenünk.

Az sem feledhető, hogy a szabad közlekedés térben és időben a különböző tudatszintek és tudatrétegek között csupán azért lehetséges, mert tudós embertársaink olyan nyelveken is értenek, amelyeken rajtuk kívül ma senki nem beszél, arámiul, a bibliai idők héberén, az alásüllyedt római birodalom azon latin nyelvén, amelyre jelentős hatást tett, hogy a köznyelv többnyire a görögöt használta, mégpedig koiné görögöt. A bibliatudományhoz, miként az ókortudományhoz, tudniuk kell még ezen nőknek és férfiaknak mindazokon az élő nyelveken, amelyeken a bibliatudományok jelentősebb művelői másutt írnak és beszélnek, hogy tanulmányozhassák egymás eredményeit. A bibliatudomány a szent szövegek tanulmányozásán alapul, de vannak még más diszciplínákból eredő további ingredienciái. Túl a teológia óperenciás tengerén táplálkozik filozófiából, históriai tudományokból, geológiából, régészetből, nyelvészetből, etnográfiából, földrajzból, kartográfiából és történeti botanikából. Tudnia kell, hogy a szél a bibliai időkben honnan milyen pollent hozott, azaz milyen növény mikor és miként virágozott. Ha jánostizenkilenchuszonkilencben Károli fordításában azt olvassuk, hogy „Vala pedig ott egy eczettel teli edény. Azok azért szivacsot töltvén meg eczettel és izsópra tévén azt, oda vivék az ő szájához”- akkor tudnunk kell, hogy mi fán terem az izsóp. Ami viszont a hivatkozott mátéhuszonhétnegyvennyolcban némiképpen másként hangzik el: „És egy közülök azonnal oda futamodván, egy szivacsot vőn, és megtöltvén eczettel és egy nádszálra tűzvén, inni ád vala néki”, s látjuk, hogy az izsóp Máténál elmarad, van azonban nádszál. „Und alsbald lief einer von ihnen, nahm einen Schwamm und füllte ihn mit Essig und steckte ihn auf ein Rohr und tränkte ihn.” Az izsóp ezen az igehelyen Luthernél szintén elmarad, de nála is van nádszál. Ami az új magyar fordítás 2014-ben publikált revideált kiadásában úgy hangzik, hogy „Egyikük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki.” Jánostizenkilenchuszonkilencben azonban Luther fordításában is ott az izsóp, mint ahogy Károlinál ott volt, viszont mindkét esetben hiányzott a nádszál: „Da stand ein Gefäss voll Essig. Sie aber füllten einen Schwamm mit Essig und steckten ihn auf einen Ysop und hielten es ihm dar zum Munde.” Az új és revideált magyar fordítás szerint: „Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához.” Az izsóp, a Hyssopus officinalis, az ajakosvirágúak családjába tartozik. Tudjuk hát milyen növény, habár bibliatudósaink sem tudnák megmondani, vajon Jézus ajkához miért is érintettek izsópot. Nincsen adatuk rá. Az ecet érthető, más nem lehetett, mint gyönge gyümölcsecet, mely égető szomjúságot csillapít. Az izsópnak van ugyan egy alfaja, a Hyssopi herba, amelyet drogként is számon tartanak a gyógynövények ismerői, bár ők sem tudnák megmondani, hogy mi lenne a hatása. Az ember olyan lény, akire olykor egyenesen a hiszékenysége hat.

Ha egyszer már körülírtuk, hogy egy dologról mi mindent nem tudunk, akkor nemtudásunk szintén a tudás  körébe lép, vagy legalábbis segít elérni a tudáshoz. A tárgyi magyarázatok mutatója ebben az értelemben épp oly bámulatosan körültekintő és őszinte a stuttgarti kiadást követő magyar kiadásban, miként a konkordanicák, azaz az egyezések mutatója vagy a helyszínek térképei. A kiadás történetét ismertető szerkesztői szövegből az is nyilvánvaló, hogy ez a bámulatra és szeretetre méltó, nyelvi színvonalában a tökély közelébe érő kiadvány milyen korábbi munkálatok alapján született meg. Legalább három nemzedék munkája van benne. A köszönetnyilvánítások alapján úgy számolom, hogy ez száztizenkét élő és holt személyt jelent. Meghatott bámulatom kísérje őket, csodálatos, hogy léteztek és léteznek, és ennyi évtizeden át csöndben munkálkodnak ilyen elmék.

Nádas Péter

Fotó: Vargosz